BJÖRK - Post (1995) Kategória: életmű csúcspontja
Mottó: "Everything's geared toward self-sufficiency. Fuck that! For me, the target is to learn how to communicate with other people, which is the hardest thing, after all. What you should be doing is learning how to live with other human beings." – Björk Gudmundsdóttir
Egy 2001. évi tévé-interjúban Björk azt nyilatkozta: az izlandi fiatalság kedvelt hétvégi szórakozása volt négykerék-meghajtású dzsipekkel kihajtani az ismeretlenbe, vadonba a gleccserek, gejzírek és szakadékok közé. Volt, hogy páran belehaltak, de a többiek azonnal mentek – persze szintén dzsipekkel menteni őket. Emléket osztott meg, de a zenéjéről beszélt – művészete nem is lehetne jobban parallel. Mesterterve soha sincs, csak gátlástalanul alkot, kiforradásig.
Ugyanebben az interjúban a riporter megdicsérte ruháját, majd megkérdezte: "Így is kell ezt a ruhát viselni?", mire Björk egy finom mosoly kíséretében: "Remélem nem!" Aki ezekre rezonál, az ne is olvasson tovább, hanem menjen és hallgassa ezt az öntörvényű zsenit. Akármerről érkezik hozzá - nem fog csalódni!
Az izlandi énekesnő jövőre hatvan, de a fiatalos útkeresés mindvégig sajátja volt, kezdve a gót post-punk KUKL-tól a mérsékelt sikereket arató Sugarcubes-on át a saját neve alatt futó alkotásokig. Hazájában 11 évesen már albumot adott ki s tinédzser kora óta ugyanazokkal az egykorvolt punkokkal dolgozik, akiknek alapbeállítódása bármely meglévő gátlástalan megkérdőjelezése. Lénye és finom, gyermeki személyisége azonban populárissá, befogadhatóvá szűri még az olyan experimentális komolyzenei hatásokat is, mint John Cage-ét és Stockhausenét. Björk zenéje a furcsaság határán billeg, de stílusérzéke megvédi az olyan vad túlzásoktól, amelyekre ikonjai: Joni Mitchell, vagy Meredith Monk vetemednek!
A Post kiadásakor az énekesnő 29 évesen, hét albummal a háta mögött úgy volt viharvert veterán, mint Stevie Wonder 23 évesen a nagyhatású Innervisions kiadásakor – neki az volt a 18. albuma… Tapsztaltságukat még gátlástalan ifjonti önbizalom fűtötte.
A Post felvételeire Björk elvesztette rockzenei érdeklődését. Elmondása szerint nulla kreativitást talált még a U2-val lefutott közös koncertekben is. Londonba költözött és alámerült az akkor pezsgésnek indult dance-szcénába. Kollaboránsait is itt lelte meg: Nellee Hoopert, Graham Masseyt, Howie B-t és Trickyt a Massive Attack-ből. Intim stílusához az elektro-maestrók technológiából származó hidegséget kevertek. Talán nincs még egy album, amelyből jobban kihallatszana az, hogy valaki egy vidékies környezetből éppen átköltözött egy metropoliszba s ezt a hatást magán frissen és érzékenyen átcsatornázta. Vagy ahogy Björk nyilatkozta: "… felemészti a várost s a város felemészti őt."
Az album tele van diszkréten, érzékenyen elhelyezett nagyzenekari hangszerekkel: egy kis duda itt, trombita ott, néhol hárfa csillog a háttérben, de hallunk cimbalmot és szaxofont is. És legfőképpen: Björk szándékainak megfelelően minden dal sokkol, a maga björkös módján. Értelmiségi kontrasztok ezek, szemöldök-emelést követő aha-élménnyel – igen, ezt így is lehet, erre már én is gondolhattam volna. A tánczene érzékszerveket intenzíven támadó hatása keveredik itt spontaneitással és temérdek extrovertált ambícióval. S mindenen áthat a nagybetűs zene végtelen szeretete és az új hangzások szenvedélyes vágya. Klasszikus zene, trip-hop, indusztriális muzsikák, free jazz, filmzene. Ennyire egységes eklektikus album nincs még egy, melyet Björk hangja varázsol egybe. Az énekesnő maga az album dalati modern folknak titulálta – ami viccnek is kiváló, viszont nem jár messze az igazságtól.
Az "Army of me" alapja egy durva nyúlás, de egy Led Zeppelintől nem szégyen ez. A "When the levee breaks"-ről van szó, melyet a Zep csak egyszer játszott koncerten. A kölcsönvett alapok remekül passzolnak a bosszúszomjas hangulathoz s az énekesnő furcsán mélyre vitt hangszínéhez, valamint a sötét és groteszk videóhoz. Pofa be, vagy eltaposlak – beteg üzenet, mégis úgy érezzük, az egész csak vicc, mint a klip vége is, vagy csak a gyanútlan hallgatókat tesztelik meg: ha túlélted a számot, beléptél a gyönyörök kertjébe.
Apropó – klipek! Belinkelem őket egyenként. Björk médium is, egyike azoknak az úttörőknek, akik a klipeket művészi kinyilatkoztatásra használták. A Képek nála nem kísérnek, hanem kiteljesítenek. Hipervizuálisak s szürrealizmussal megvertek.
Személyes kedvencem a következő "Hyper-ballad". Hangulata utánozhatatlan, még csak hozzá hasonló számot sem hallottam soha. Lágy altatódalként kúszik be, hogy lábaink alá lökjék egy táncparketten, majd a pulzálás egy fenséges zenekari művé dagassza. Valószínűleg arról az ébredés előtti határállapotról szól, amikor már némileg irányítjuk az álmainkból kibontakozó tudatalatti emlékfoszlányokat, majd a mellettünk alvó párunk látványa biztonsággal és vigasztalással tölt el. A valóságban mindez persze fordítva áll: feszültséget keresve felmegyünk egy magaslatra apró tárgyakat dobálni, hallgatni csapódó neszeiket végül, elképzeljük saját zuhanó testünk látványát és azt, milyen hangokat tudnánk adni közben!
A következő egotrip, a "The Modern Things" Platónt idézi: "Minden modern dolog, mint az autók és hasonlók, mindig is léteztek, csak egy hegyben várakoztak, a megfelelő pillanatra." Hogy kifaragja onnan valaki? Kivarázsolja? Az izlandi-angol halandzsaszövegből nem tudjuk meg, mindenesetre előjönnek onnan, elsokasodnak s leuralnak minket. Komoly kutatómunka kellene a tényleges jelentés kiásásához, és lehet, hogy éppen ez a kulcs – kevés konkrét szöveg, sok rejtett üzenet, azaz maga a szentség. A fogyasztói társadalmat kritizálná itt Björk? Erősen kétlem!
Az "It's oh so quiet" a hollywoodi sztár, Betty Hutton 1951. évi dalát dolgozza fel. De még hogyan?! Björk színpadi hopmestere, Guy Sigsworth találta az énekesnő számára egy kamionos bolt válogatás kazettáján. Tényleg meg kell hallgatni az eredetit, hogy az embert Björk zsenialitása agyonnyomja. Lelassította a tempót, a hollywoodi brillantot rózsaszín álomvilág, a fátyolos búgást kislányos ártatlanság, a repedtfazék kitöréseket csajos sikítások váltották fel. Beleszeretni? – csakis Björkbe!
A kezdőszám ikerpárja jön, az "Enjoy". A számot a kromatikus ellentpont működteti: a mélyben pulzáló basszust Björk vágytól, majd undortól izzó kitartott hangjai, kitörései szorítják háttérbe. Az énekesnő rendkívül kifejező hangja tündököl ebben a groteszk számban. Kapcsolatba ragadt nőkről beszélhet, akik már undorodnak párjuktól, mégis el kell játszaniuk azt, hogy élvezik. A szám végi szaxofonról a film noir-ok jutnak eszembe, ahol a hangszerrel a romlottságot szimbolizálták.
A "You've been flirting again" talán a kislányának szól, mindenesetre furcsa misztikus átmenet az album másik központi dalához, az "Isobel"-hez. Spanyolos hangulatteremtés után Björk a világtól megcsömörlött nő kiábrándultságát festi. "In a heart full of dust, lives a creature called lust." Refrén ismét nincs, vonósokkal elkövetett megkapó számközepi kiállás annál inkább. A dal másik érdekessége, hogy a szövegét az énekesnő barátja, az izlandi Sjón írta abból a célból, hogy tovább finomítsa angol tudását, hogy jobban megértse David Bowie művészetét.
A "Possibly maybe" elképesztő, úgy, ahogy van. Az egyszerűen hangszerelt dalban a finom tónuscsúszások, Björk hangjának rezdülései mesélnek a megismerkedés kezdeti fázisának egyszerű vágyairól, reményeiről. Björk önmagának vokálozik szirénhang-tartományban. "Amennyire a magányt élvezem, nem bánnám, talán, tölthetnénk együtt egy kis időt, lehetségesen, talán, valószínűleg szerelem." A meg-megtörő ütemek, a fel-lehullámzó hangsorok tökélyre csiszolják a bizonytalanság zenei kifejezését a beteljesülésig, majd csalódásig. A dal hasonlatai ízléses perverziók. Röpke öt percben skiccelni fel teljes kapcsolati amplitúdót – ez a nagyok sajátja. (Szélsőséges példája ennek: Nine Inch Nails – Eraser. Ha még nem hallottad, ne hallgasd meg!)
Az "I miss you" az album legnyilvánvalóbb darabja. Tipikus London-disco a kilencvenes évekből, harmónika-mintázattal, latin hangulattal. Sorai végig talányosak, mint a magyar népmesében, amikor hoznak is ajándékot is, meg nem is, a mátka meztelenül is jön, meg nem is. Hiányolsz valakit, de még nem tudod kit – megtudod, mikor megtalálod. A dal végén Björk a trombita hangjával kel birokra.
Az album két transszal búcsúztat. A zene mindenhová beférkőzött. Az ösztön immár belső törvénnyé vált, a határnélküliség kulccsá. Az ajtók csak akkor zártak előtted, ha ezt el is hiszed róluk. Kifordítottja: ami az agyadban megfogant, már valóságos - "I'm going hunting for mysteries [...] I'm going to prove the impossible really exists," énekli a "Cover me"-ben. A "Headphones"-ban a zene már a bőröd alá férkőzött, izmaidban visszhangzik, sejtjeidbe íródik s elaltat. Immár semmi sem lehet ugyanaz, általa észleled önmagad s elemel. A zene hatalma! Ha felismered ezt, a dal végén együtt hebegsz Björkkel!