BOLT THROWER - Honour Valour Pride (2001)
Miről szól a metál először, másodszor és harmadszor? Naná, hogy a riffekről! Fogós, azonnal fülberagadó és bólogatásra késztető konstans rifforgiákat e brit fogaton kívül talán csak a Pantera híres négyes albumsorán (Cowboys-Vulgar-Far Beyond-Trendkill) találunk, de ők mindig tettek lírai kitérőket. A Bolt Thrower viszont maga a pőre metál, első másodperctől az utolsóig, egyenesen az arcodba. Tisztán, őszintén, megalkuvás nélkül. Képzelj el egy teljes fordulatszámon működő erőművet, ahol tilosban jársz és a turbinát a megengedettnél kicsit jobban megközelíted. A lapátok ezt a muzsikát csiholják.
Elemzésre nehéz volt anyagot választani – 1992. év óta ugyanazt csinálták, de azt rendívül magas szinten. Harmadik albumukra (The IVth Crusade) lepárolták a death metalnak ezt a középtempós, kizárólag háborús témákat körbejáró, himnikus, ám alapvetően egyszerű szerkezetű, azonnal pusztító dalokkal operáló, csak rájuk jellemző fajtáját. Ők a stílusirányzat AC/DC-je.
A zenekarra felnézek amiatt is, hogy kiadójukkal, a Metal Blade-del elmérgesedő vita oltárán nem voltak hajlandóak feláldozni művészi szabadságukat s a számukra hátrányos szerződés miatt új albumok kiadását végleg beszüntették. Nem akartak tovább a kiadó fejőstehenei lenni. Amikor meg a korábbi kiadójuk, az Earache Records engedélyük nélkül árusította a náluk készült lemezeiket, a rajongókat megkérték, ne vegyék meg azokat - a kiadó ugyanis egy árva petákot nem fizetett nekik az eladott példányok után. Integritásból csillagos ötös. Maradtak a koncertek és maradt a felemelt fej, hagyatékukhoz méltóan. Dobosuk halálát követően pedig a reunion reménytelenné vált. Maradtak mementónak monolitjaik... és pár epigon: War Master, Chainsword, Frozen Soul és Memoriam, akik dícséretes módon éltetik a lángot, ám vagy a lélek hiányzik a dalok mélyéről, vagy a megveszekedett dallamérzék, esetleg mindkettő. A korai Bolt Throwert persze majmolják sokán, de ezt a későit szinte lehetetlen.
Életművükből a legkompaktabb darabot választottam. Üresjáratot itt ne keress! Állhatatosan támadó alakulatokra készülj! Mint egy számítógépes játékban, ahol csak nem fogynak a rohamozó csapatok. Az évek során lélekpezsdítő szokásommá vált finom, rendezett környezetben (jellemzően szálloda strandjain) bedugni a fülest, a fülesbe meg őket. A rifforgia aktualitásomba vetített zsibbasztó kontrasztja napokra felvillanyozott. Sokszor kapom magam azon, hogy hintázik egy riff a fülemben, ki tudja miért, honnan, s könnyebben rátalálok a forrására, ha először rájuk gondolok.
Bár kiváló dobmunka képez hátteret, Jo Bench – aki ritka kivételként a stílusban nőként kezeli a hangszert – bőgője is szolgaian és vastagon követi a bárdistákat, és ugyan a vokalisták közvetítik a hangulatteremtéshez nélkülözhetetlen mondanivalót, azért ez a zene kezdetektől a földbe állásukig a két gitárosról, az ő mániákus őrlésükről szól. Barry Thomson és Gavin Ward a páros bűnelkövető, a többiek csak bűnrészesek. Máig csodálom azt a tehetséget, amely öt albumon át kiapadhatatlan dallamérzékük forrásául szolgált. És nem csak a riffekről van szó – a váltások, a fokozások olyannyira feledhetetlenek, hogy a gyorsan rögzülő dalokat ismételten hallgatva tudat alatt megelőzik önmagukat, szám közben előre bekúsznak az agyadba s mikor berobban az új téma, te már felkészülten, ördögi grimaszra húzott ajkakkal és összeszűkült szemhéjakkal kínozod a nyakizmaidat. Headbang életre-halálra! Rendszeresen szórnak el könnyű kézzel pár olyan ütemet, melyért a legtöbb zenekar ölni tudna. Díszítéseik fenségesek, a szöveghez kapcsolódnak s adalékok ahhoz, hogy harcmezőn, vagy a hősök temetőjében legyél. A Bolt Thrower szolgai hozzáállással lefest és utaztat. A nagy művészek eszközei saját művészetüknek. Rajongásodban jössz rá csak arra, hogy a zsenialitás egyszersmind önfeladás is.
Modern kori háborús csatazaj kúszik be, bombázók közelednek, szórják a pusztítás magvait a földre, s velük együtt berobban egy lassan, kúszónövényként emelkedő riff – "Contact – Wait Out". Nem telik bele sok, már indul is a középtempós sikálás. Tévedés kizárva, hogy hol jársz. A harcok sűrűjében, a Bolt Thrower darálójában. "Pár lövéssorozat, koporsószegek." Így kezdődik egy igazi death metal album! A kiállások zsírosak, a számközepi téma pedig csak tovább fokozza a hangulatot, majd duplatempóval köt vissza az eredeti frázishoz. A szám arról az általuk sokszor megénekelt hangulatról szól, amit a háború hétköznapi valósága jelent 150 éve a harctérre kilökött ágyútöltelékeknek. A közvetlen megtapasztalás egy olyan katlanban, ahol a gyalogság rohamoz, miközben tankok fedeznek, fejük felett tüzérségi zárótűz kerepel, fentről légitámogatás érkezik, s inkább a halál rideg bizonyosság, mint a túlélés. "Vidd dicsőséged magaddal a sírba". "A megbízatás kötelez, vereség nem jöhet szóba, csak a halál".
Radarhangok kötnek rá az "Inside the wire"-ra, amiben egy sokszor variált rifftéma viszi a prímet: kis nyújtások közbebökdöste konstans pulzálás (lásd még korábban "Forever Fallen", "No Guts No Glory", vagy később "Granite Wall" és társai), amit az évek során tökélyre fejlesztettek és a védjegyükké vált. A dal a szubverziós tevékenységet énekli meg, gondolhatunk a szabotázsra, vagy a nagyobb hadműveletek előtt a vonalak mögé ledobott deszantosokra is. A számvég boltthroweresen himnikus, ahogyan csak ők tudják. Nyakcsigolyarepesztő módon…
Aztán az "Honour"-ral adóznak a Black Sabbath oltárán, rájuk jellemző módon a doomos témákat gurgulázással variálva. A támadás során az első csatavonal válogatott harcosai rohamoznak. A küzdelem intenzíven takarítja be termését – a katonák életét. A hűség rendíthetetlen. Az éjszaka leszáll, a látóhatáron csak lángok, harciasság és büszkeség kísért az elesettek felett s a hűséget egy érték írhatja csak felül: a becsület. A dal a brit ötösfogat szamurájszáma.
A "Suspect hostile" aztán rögvest földbe döngöl. Úgy érzed, a pörölycsapások sosem érnek véget. A szöveg értelmet ad a tehetetlen dühnek, amit lefest: baráti tűzben hullasz el, a tarack lövedékének röppályáját elszámolják, a zsákmányért a sérült katonát is megölik, a genfi konvenció a harctéren üres betű. A zenekar mestere a málházós témák variálásának és a témák transzponáló díszítésének. A két gitár adta lehetőségeket maximalizálják, melyre e nóta is kiváló példa.
Személyes kedvencem érkezik: a "7th offensive". Elkapott szólóval vezetik fel a gyilkosan berobbanó főriffet. Ha itt nem érzed, hogy forráspontig melegedett ólom csorog az ereidben, akkor ez Számodra csak háttérzene. A szám közepén ismét megváltozik a légkör, himnikus riffek váltokoznak gurgulázással, hogy a rákötésben a végső főriff tényleg padlóig ejtse az álladat. Gúnyos kiáltással búcsúzik a dal: hirdesd győzelmedet az értelmetlen mészárlás után. A totális háború nem hagy maga után hősöket, csak elpusztított nemzedékeket!
A "Valour" ismét a bevett felépítést követi: ultrasúlyos betonozásra kanyarított brutalizálás közben fogós témák juttatnak pillanatnyi lélegzetvételhez. A csatákat értelmetlen tárgyalások szakítják meg. A zárás előtt kitör a minden értelmetlenséget elmosó vihar. "Hited okozza halálodat". "Élettelen testszilánkok" táplálnak sírokat, melyek "magányát eső öntözi". Sokatmondó, hogy a bátorságról szóló dal árasztja a végső kiábrándultságot.
A "K-machine"-ben végre előbukkan Jo Bench bőgője s elővezeti az újabb, sokadik hihetetlen riffet. Írásban nehéz érzékeltetni, mennyire védjegyszerű, amit a két bárdista művel. Ez az egész kritika is erre tett hiábavaló kísérlet. Az is lehet, hogy csak a lelkesedésemre nem találom a megfelelő szavakat… A tömegpusztítás méretei itt már a fajokat fenyegetik kihalással! Az albumborító embertelen gyilkológépei a főszereplők, becsületet, célokat náluk ne keress – apránként foszlott le róluk, rólunk (?) valamennyi humán erkölcs: "bleak world divisional, man the last enemy". Akármit teszünk, önmagunk maradunk fajunk legnagyobb ellenségei, és igen, "tudatlanságunkban a saját sírunkat ássuk". A riffre rászórt frázisok szabályosan kárörvendően gúnyos hatást keltenek. A befejezés? Csak a szokásos…
A "Hollow truce"-ban a minden számban obligát magasztos témát egyből a dal elejére illesztették. Őrlés-döngölés-őrlés-döngölés… sosem lesz vége? Szándékosan besokalltatnak, fárasztják agy- és fültájékodat, hogy egy fulldokló tudatállapotában jöjjön a végső arculcsapás: a századik vérbenázott übermegafogós riff. Olyan, mint amikor rálelsz egy varázslikőr receptjére, leírod, majd a szükséges variabilitást alacsony szintre beállítva tömeggyártod. A "Retreat harder than attack" sor homázs a honfoglaló magyaroknak.
A kilencedik csapás az album címébe is foglalt "Pride" szám, amit gondolatisága emel el a többitől. Itt sem esti mese a téma, azonban furamód pozitív végkicsengést hordoz az üres ösvény metaforája, ahol az ellenállás megszűnt és béke honol. Mondanom sem kell talán, de az intro utáni riff… elfogytak a jelzőim! Ereszkedő frázisból váltakozva alsó, majd felső regiszterbe törnek a dalfoszlányok, mégis az egész szikár rendben gördül előre, kérlelhetetlenül, kíméletlenül. Rendhagyó ellentét jellemzi a túlvisszhangosított hangzást és a zene szikár feszességét. Pumpáló szétfolyás és csomósodás az egész. Szívdobogás! A dal szakrális szaggatással és kétes reménnyel búcsúzik ettől a rövid utazástól. Hiába is a megnyugvást sugalló szöveg, ha közben szirénáznak s elsütnek egy ágyút! Ugyanazt, amit az album legelején.
A végítélet harsonái elcsendesedtek.
Jobb hely lenne a Föld ember nélkül.
E nélkül a mai ember nélkül!
