CHARLES MINGUS – The black saint and the sinner lady (1963) Kategória: alapmű

Dzsesszhez viszonylag későn, 30 felett érkeztem meg. Karácsonyi ajándékom volt Kerekes György Jazz Portrék című, híres dzsessz-zenészek életrajzait magába foglaló antológiája. Ismerkedés, pislákoló vonzalom a swing (Duke Ellington) és pár zongorista (Art Tatum, Count Basie) iránt, majd miután beszereztem az antológia második részét, már magába rántott a bebop, a cool jazz, a stílus modern formái. Ma sem vagyok a terület szakértője, de Miles Davis és az 1958-1963 közötti időszak zenéi közel állnak hozzám. Ahogy az akkoriban született filmek is.

Ismerősöm mesélte, hogy audiofil apukájának külön hangapparátusa volt dzsessz-hallgatáshoz és egy minden más stílushoz. Panaszkodott, hogy lemezgyűjtő faterja lassan kilakoltatja – a folyamatos vásárlás miatt szobája falára már átcsúsztak az ábécévégi Yes és Zappa lemezek, ami a lakószoba funkció siralmas végét sejttette... Közöm még nem volt a stílushoz, de már félelmetes műfajnak tartottam.

Milyen már, hogy a rajongók kedvenc zenészeiket csak a vezetéknevükön szólítják: Coltrane, Parker, Monk? Mintha ezzel domborműveiket a kultúra sziklafalába vésnék. A zenei stílusok panteonjában a dzsessz a titkolt szerelemgyerek, önálló szabályrendszerrel, külön világgal. Ha műleírásokat olvasol, netán a szerző instrukcióit, akkor olyan kifejezésekbe ütközöl, hogy "sirató mód", "halpiac", "szolid repülés a felső regiszterben", "juhnyáj a tisztáson", "Szűz a Vénusz jegyében", és ha hozzáhallgatod a muzsikát, egyik meghatározást sem tartod távolinak a megidézett szürreális valóságtól.

Távolról kezdem, de nagyon aktuálisan. Bayer Zsolt közismert publicista a minap szimplán lehülyézte az amerikai elnököt azért, hogy idegengyűlölőnek nevezte a távol-keleti államokat és büszke országa migrációs gyökereire. Zsolti, friss-ropogós név: Karikó Katalin. Aztán: Szilárd Leó, Teller Ede, Neumann János, Pulitzer József… Kár is sorolni – s velük csak a tudományos élet magyar-amerikai vonatkozását karcoltuk. Hogy közelítsünk témánkhoz, nem USA, de Freddy Mercury: Afrikából Angliába menekült fárszi-perzsa énekes, Eddie Van Halen: Hollandiából Kaliforniába kivándorolt félig indonéz gitárvirtuóz. A jéghegy csúcsai – itt is tudnám estig folytatni. A dzsessz, mint stílus konkrétan ma sem létezne, ha a behurcolt fekete múlt nem házasodik a modern ipari társadalom lehetőségeivel és kultúrájával. Agg borász gazda ismerősöm szerint fetisizáljuk a szőlőfajtákat. A legjobb borok a cuvée borok, ha értő módon házasítják őket. Értelmesebb kutyatenyésztők is tudják, korcsosulást a millió kategóriákra bontott fajtatiszta beltenyészet okoz s a legokosabb ebek mindig a keverékek.

Elnézést kérek, nem akartam politizálni! Jómagam sem pártolom a korlátlan bevándorlást, de Biden egyszerűen csak a gazdasági vonatkozását említette annak, ami az USA valódi előnye immár 150 éve: az újítást pártoló és ösztönző keverék tömegtársadalom, gigantikus piaccal, gigantikus vásárlóerővel.

Charles Mingus Jr. származását szinte lehetetlen szétszálazni: német, afrikai, kínai, indián felmenőkkel is bírt. Nehéz ember volt, igazi nagypofájú öntérvényű amerikai. A kapcsolatteremtés nem volt az erőssége, emiatt zenekara folyton átalakult. Az anyja fehérként nevelte, de 14 évesen elárulta fiának, hogy a valódi apja fekete rabszolgák leszármazottja. Csellózni tanult, de a szegregált Amerikában színesként esélytelen volt a klasszikus zenei karrier, így nagybőgőre váltott. Egyből be is vették a helyi ifjúsági nagyzenekarba. Zenéjének e kettős gyökerű indíttatása élete végéig megmaradt: nagyzenekar és diszkrimináció miatti frusztráltság.

Mingus a '60-as évek fordulóján sok kiváló albumot komponált (javaslom még az 1960-as Blues & Roots-ot és a két évvel későbbi Tijuana Moods-ot), de a 'A fekete szent és a bűnös hölgy' igazi világítótorony, még a dzsessz történetén belül is. Azok számára is könnyű szívvel ajánlom, akik nem akarnak a stílusban elmélyülni. Kiváló médium az közeledésre. Valódi kapudrog.

Manapság egyrészt a modern felvételi technika, másrészt a beteges tökéletesítési hajlam miatt a lemezeket agyonpolírozzák. A Fekete Szent abban is eltért a korától, hogy Mingus utólag rászabadult a szalagokra és szerkesztett rajta, szólamokat szinkronizált, plusz hangsávokat adagolt. A végeredmény így a zeneszerző későbbi ötletei és a játékosok spontaneitása közötti egyensúlyból született. Szerencsére új kiadója, az Impulse rengeteg türelemmel (no meg stexszel) viseltetett iránta.

A darab négy tételre van bontva – szó szerint értve, mivel Mingus egyben álmodta meg. Csak kiadói nyomásra iktatott be szüneteket s látta el az egyes részeket talányos címekkel. Egyben hallgatva persze kiderül a turpisság, ismétlődő szakaszok sora cirkulál át a lemezen, a körforgást vad kiállások hasítják darabokra. Laza és összetett részek szüntelen váltakozása teszi maivá és megunhatatlanná. Az első tétel közepén bebop ritmusokat, vad klimpírozást bolondít meg egy szordínóval torzított trombita, a refrént a ritmusszekció lassítja be, hogy visszaszippantsa az eredeti témát. Ami izgatott volt az elején, itt már blazírt, nyúlós, kábító hatású. Az egész ablumra jellemző a hangulatok ismétlődésbe bújtatott finom eltolása, és az, hogy a zenei struktúrák eloldódnak, szétfolynak. A tétel fő téméja amúgy egy párosan ereszkedő kürthangköz, ami áthangszerelve elmenne egy Black-Sabbath-riffnek is. Konceptuális dzsesszet hallunk, ahol a stílusra oly gyakran jellemző öncélú hangszer-akrobatika végletes módon alárendelődik az összhatásnak.

Az ismétlődő pillanatok az album kórusai, s az uniszonóban játszó hangszerek összeállításai is változatosak és jellemzően rémegyszerűek. Ikonikus momentumok a harsona-nagybőgő kombinációk, a fütyörésző fuvola ostinatioja (variált ismételgetése) és a disszonáns, pár hangból álló frázisok ismételgetése. A dzsesszben is szokatlan zenei elemek és hangszerek (fuvola, nejlonhúros gitár) egy nagyváros képét vetítik elénk, amin az album átutaztat, szabadon csatangolsz vele az éjszakában, klubról klubra jársz, körülötted nyüzsgés, zsibong minden s inszomniától verten hirtelen arra ocsúdsz, ahogy a Nap első sugarai megfestik a felhőkarcolók tetőantennáit. Nekem ez a lemez egy dokumentumfilm Amerika izgalmas korszakának éjszakájáról. Zenébe oltott mozgókép. Vagy ahogy Mingus a lemez belső jegyzetében írja: "élő sírfeliratom születésemtől addig a pillanatig, amikor először hallottam Bird-öt és Diz-t. (Charlie Parker altszaxofonosra és Dizzie Gillespie trombitásra utal.) Sosem címkézte magát dzsessznek – az albumról azt mondta: etnikai néptáncot rejt.

A második tétel is kerüli azt a fajta kifinomult muzikális maszturbációt, amelybe oly sok dzsesszdarab belesodródik. Rézfúvósok szólamai válnak szét és egyesülnek folyvást kergetőző zongorafutamok felett. Mindegyik szólam saját dallamot játszik, mégis organikus az összkép, majd több málházó refrén is az idegtépés határáig fokozódik, miközben fura ütemek gyorsulnak és lassulnak vissza. A szaxik hol megrökönyödve kacagnak, hol meghitten sajnálkoznak. Sok trombitafrázis hangzik úgy, mintha életre kelt emberi gesztusok volnának. A dobos gazdagon adagolja a cineket, míg végül ismét minden lecseng s a beletörődő kiábrándultság oltja beléd az illuminált éjszakai hangulatot, a csatornafedelek gőzölgő bűzét, a flaszter bűnös kavargását.

A harmadik tételt a kezdő zongorabetét varázsolja kivételes gyöngyszemmé. Jaki Byard lusta akkordokat fűz egymásra, kvinteket terpeszt szét gazdagon, mellyel a delírium azon állapotába ringat, mikor bölcs jógiként elázva a sarokból pislantgatsz szerteszét, nézed magad körül ezt a sok furcsa embert, akik előtted, vagy utánad vannak, térben és időben egyszerre, s a közbefújt trombita-tüsszentések is csak ahhoz segítenek hozzá, hogy felismerd állapotod kivételességét. Az igazi éjszaka végre leszállt rád s te befogadtad. A mulatozók kiléptek belőled. Ekkor a flamenco gitárakkordokkal megérkezik végre nagybetűs latin hangulat is, mely sokat meríthetett Miles Davis három évvel korábbi nagyszerű Sketches Of Spain c. albumáról. A hangulat fokozása, melytől számomra ez a lemez oly egyedi és zseniális, ismét szólamok sorát fullasztja őrületbe, végül elégikus csüggedtségbe. A tétel végig szaxofon-szólóra pedig nincsenek szavak…

A negyedik tételben minden hangulat és téma visszatér, az érzelmek sikátorai országúttá szélesednek, kevesebb a kanyargás, több a nyílt egyenes, a textúra, a színek tónusai több csúcspontban is totálissá összegződnek – 3:30-nál a latinhatás, 5:50-nél a klasszikus zene, a skizoid bebop a 10:30-nál, az agyament dixieland kétszer is 13:00-nál és 15:00-nál ér zenitre. A maradék idő a becsavarodásé, a segélykiáltásoké és a túlélésé. A zenéből 20 percen át csak úgy árad az esztétikává nemesített szenvedés, düh és frusztráció. Egyedül a művészet képes arra, hogy ezeket az emóciókat szépnek éreztesse.

Személyes megfejtésem, hogy a lemezen Mingus kiírta magából a démonait, melyek pár hónnappal korábban a New Yorki városházai koncert-fiaskó miatt a bellevue-i pszichiátriára űzték őt. Azzal, hogy egyvégtében latin-skálákat feszít neki a felülhangosított és torzított rézfúvósoknak különös skizoid alapfeszültséget teremt, melyen a felelgető hangszerek civakodása egy folyamatosan eldurvuló s lecsengő vita kellős közepébe ülteti az egyszeri hallgatót, aki csak kapkodja a fejét, ingadozik, belelkesül, majd átlényegülve azon kapja magát, hogy a zene hullámain utazik egy egyszeri és megismételhetetlen csodán, az önfeladás flow-ján.

GratuláIok Dr. Edmund Pollock! Minden elismerésem Charles! A terápia sikeres volt!

Sok zenére mondják, hogy előtte lényegülj át, igyál, drogozz, vagy dolgozz végkimerülésig, kefélj órákig, hogy a tested fiziológiáját vésztartományba kényszerítsd, hogy elérd a befogadáshoz szükséges megfeszített másállapotot. Hogy transzállapotba kerülj. A Fekete Szent azonban maga a megtestesült transz! Egy valóra vált szenvedéstörténet. A dzsessz evangéliuma.