HOBO BLUES BAND - Vadászat (1984) Kategória: kultuszmű
Önmagam ismétlésénél csak mások gondolatainak újracsócsálása zavar jobban, ezért ezt az általam rajongásig szeretett albumot nem fogom részletesen kivesézni – megtették ezt már mások helyettem, legalább háromszor, lásd őket itt:
- https://www.shockmagazin.hu/klasszikushock/hobo-blues-band-vadaszat
- https://24.hu/kultura/2019/10/26/hobo-vadaszat-evfordulo/
- https://hvg.hu/kultura/20240209_Hobo_Blues_Band_Vadaszat_40
Marad hát pár meglátás, amik abból fakadnak, hogy ösztönös objektivációval megvert szófosógép vagyok és szeretem túlgondolni és átértelmezni még azt is, ami nyilvánvaló.
A Vadászat egy alapvetően felnőtteknek szóló mese – nekiülhetsz úgy hallgatni, mintha az egy grandiózus La-Fontaine-tabló lenne. Minden szükséges szereplőt és eseményt megtalálsz rajta hozzá. Ha viszont alámerülsz, beindítod a fantáziádat és kikacsintásait elkapod, egy agyonkorrumpált, velejéig romlódó társadalom görbe tükrére lelsz, melyben a kreativitásuk teljében lévő harmincas művészek dalolják ki a hatalmasokat és éreznek együtt a kisemberrel. Persze nincs ebben semmi meglepő. Aki ismeri az előadót, tudja, hogy mindig erről énekel, vagy épp szaval. Az olyan mondatokban, mint "Lehetek vadász? Nem, csak halász! Válaszol az apja a fiának – nem mehet akárki vadásznak" benne van a nemrég elhunyt Ferge Zsuzsa egész munkássága. Az album számtalan hasonló kiszólása mélyen szunnyad bennem s teljesen váratlan élethelyzetekben jönnek felszínre.
Aktualitása hullámzó – megszületésekor rendkívüli módon szituatív volt,
azóta viszont szépen öregedett, így autoriter rezsimekre is kiválóan érvényes,
a XXI. század harmadik évtizedében éppen kezdi időszerűségét apránként
visszanyerni. A szerepeket ismét kiosztották.
Eklektikussága kivételes, akár nemzetközi kitekintésben is. Még a váratlanhoz, a szélesőséges változékonysághoz szokott vájtfüleknek is fel kell venni a tempót, próbálni lekövetni a kifejezőerő féktelen burjánzását. Egyáltalán, blues-konceptalbum, mint olyan, létezik még a Vadászaton kívül?
A szövegekből áradó kettőség folyvást meghökkent. Az aforizmatikus jelleg szándékolt. Zökkenj ki a komfotzónádból – mosolyoghat a háttérben Hobo. Hogy csak egyetlen számból soroljak példákat: Hófehérke Robin Hooddal sétál, vasorrú bába a tévében lép fel, Piroska megdicséri a róka farkát (sic!), a hátrányos helyzetű Ludas Matyi elfogyasztotta a libáját, Gulliver fülébe a törpék forró ólmot öntenek, és így tovább… Az album ezzel az ősi módszerrel szippantja be a figyelmedet s csak ritkán hajlandó elereszteni. Akkoriban a rendszer igyekezett elfojtani minden nyílt honi kritikát, mégis, csakazértis, ilymódon, ilyen rafináltan sokkal izgalmasabb és hitelesebb odamondogatni, mint ma, mikor azt az arcunkba ordítják. Nyelvünk organikus gömbjét túlzásokkal dagasztották mára üresre - felfújt hólyagra emlékeztet, mely bármely valóságtűn menten elpukkan. Napi élményem manapság, hogy ha a kijelentésekből lepárlom a felnagyításokat, a minősítéseket, a fokozó jelzőket, helyén csak gondolati üresség kong. A Vadászaton azonban még súlya van a formának, a szavaknak helyiértékük van, a belőlük kiszövődő metsző bírálat pedig mélyen betalálhatott azoknál, akiknek címzeték… Akkor is, ha dalokat, strófákat cenzúráztak ki róla, az üzenet átjött. A lanyhuló represszió szinte törvényszerűen szül ilyen árnyaltan kódolt kritikai műveket, mondom én. Persze akik megélik, nem tudják, hogy átmeneti korban élnek, pedig éppen az ilyen művek a mementói ennek.
A Schmitt Pál-sztori külön említést érdemel. A későbbi köztársasági elnök 1984-ben a pesti sportcsarnok vezetője volt s ilyen minőségében az elkészült díszlet felett diszponálva elérte, hogy a színpadra vitt darabot csak egyszer adják elő. Mondja ezt Hobo! Az akkori szervező viszont tagadja ezt a vádat. Melyik változat igaz, a szerint ítéljük meg, melyik szereplő szimpatikus a számunkra. Ugye ismerős? Ma ugyanezt látjuk – mindkét oldal a sajátjainak gyárt tartalmat, apró igazságmorzsák felnagyításával, eltorzításával. Eredmény: lövészárkok, agyonhiszterizált társadalom, általános rosszkedv.
Az egyszeri BS-előadást szerencsére megörökítették, lásd itt:
Hogy a zenéről is essen némi szó: Póka Egon és Tátrai Tibor finom stílusérzékkel nyúltak a "librettóhoz" és fura ilyet kijelenteni, de átjön a vadászat, mint tevékenységi forma iránti elkötelezettségük és szeretetük. Lassan kisejlő sokadik kontrasztja a műnek, hogy amit a szövegíró utál, azt a zeneszerzők imádják. Hobo főaparatcsik apja a gyermek Földes Lászlót idejekorán elundorította a vadászattól, míg a két zeneszerző gyakorló vadász (volt)!
Tibuszról hosszú és veretes pályafutása során talán itt derült ki először, hogy nem csak fineszes, kreatív gitáros, de ugyanilyen jellemzőkkel bíró szerző is. Magabiztosan kezeli a stíluskavalkád által megkívánt változatos gitárfajtákat. Ha díszíteni kell, ízléssel vonul háttérbe ("A vadászok gyülekezője"), ha keményen riffelni, beletolja az arcodba ("Fut a nyúl a mezőn"), ha a strófák között kell hangulatot festeni ("A vadászok bevonulása és az ünnepség kezdete"), könnyeden ontja és variálja a frázisokat, és azok a szólók… végig élményszámba mennek. A "Mesél az erdő" két dallamtengere a maguk nemében is lenyűgözőek – a szám közepén az elektromos, a végén a latin betét s mindegyik meghaladja a percet. A hangszerelés csodája a dal. Hangulatok sorát pakolják egymásra, a végén Hobo sötét kántálásával. "Meztelen emberek sírgödrüket ássák. Kopognak a rögök, de ők már nem hallják." A "Száműzött lovag" is külön kiemelést érdemel. Az alapok rendkívül szokatlanok, töredezettek, kiválóan alátámasztják a zaklatott szöveget. Bill hangjából kicsordul a kitaszítottak méltatlankodása. Az első több sávos szóló virtuóz, a második számvégi bluesos-nyúlós s az egész szám alig három perc.
Az alapanyagokkal pazarlóan bánnak, mint a nagy művek általában. Itt kiadói kontrollt maximum a szövegek terén keress, ezen felül hiába is beszélnénk egy rockalbumról, annál itt jóval többről van szó – percekig zajok zörögnek, erdei csendélet hangjai ültetnek ki egy irtásra, Major Tamás színészóriás unottan szavalja a vadászat filozófiáját, boszorkányok törzsi szeánszon kísérteties kacajokkal fűszerezve sorolják el a főzet undort keltő összetevőit, kürttel kísért férfikórus kánonjára harmonika-orgona kombináció érkezik trillázással, disznóvonítás, lúdhangok, cigányzene, a Bánk Bán őskáoszba torkolló bordala, vastaps, gyermekmondóka... minden és minden a helyén!
A második lemez elején két dalban is az űzött vadak, a zsákmányállatok szerepében találjuk magunkat: "A tigris és a medve utolsó találkozása", "Az áldozatok áriája". Ha nem lennének ilyen rendhagyó módon gorteszkek, ma állatvédők tűznék őket zászlajukra. Az élmény ugyanolyan furcsa és szokatlan, mint Michael Powell brit rendező 'Kamerales' (1960) című filmje, amelyben a gyilkosságot a kamerába rejtett késsel, a kamera képén keresztül bemutatva követték el. A hatvanas évek közönsége nem volt vevő arra, hogy a gyilkos szemszögébe helyezzék őket, így először bukás, aztán persze évtizedek múltán nagy klasszikus vált belőle.
A következő dalban ("Az üldözés rövid, de véres") hangzik el tömören az, amit a legtöbb ember gondol a vadászatról (nem ismervén annak lényegi voltát, értsd természetes ellenség híján a mező- és erdőlakó növényevő populációk számának szabályozása): "Na fel a fejjel! Fegyvert cipelsz! Kockázat nincs, mert úgyis te nyersz." Úrhatnámság, Eszterháza, Kádár János kedves talpnyalói körében, Semjén Zsolt Lappföldön helikopterében. Hobo és Bill a felpörgő szám végére a horrorba hajtják a pusztítást, de ez maga a nagybetűs karikatúra színe és visszája: a vadászat szükséges és kíméletes gátja a túlszaporodásnak, de ezt a társadalom értetlenségből és tudatlanságból fakadó hisztériával kezeli.
"A zsákmány terítéken, szépen elrendezve" c. szám érzékeny felvázolása annak, hogy a tekintélyelvű rezsimben mindenki áldozata valaminek, vagy valakinek. A nyúl és az oroszlán is ki van terítve! Ha eltérsz, megfizetsz: "Bőrükért a kígyók, eszükért a rókák, dalukért a rigók, zsírjukért a fókák, őzek mert kecsesek, gőgjükért a sasok, egyszarvúak, griffek, sárkányok, táltosok." Az egyszerű polgárt viszont, ha nem akar és nem csinál semmit, meghagyják. "Van, akit temetnek, van, akit elvisznek, van, akit eladnak, nyugi, nyugi, téged meghagynak." Egy szarkasztikus átlaghimnusz, ahol az sincs biztonságban, aki "velünk van", hiszen a vén hajtó is áldozat!
"A vadászok bevonulása és az ünnepség kezdete" a legbluesosabb dal, mely tovább domborítja a vadászat egyoldalúságának, csoportösszetartó erejének a képét. Össznépi ajándékosztás zajlik, egy képzeletbeli bolond által, aki az átadott tárgyakkal dob fricskákat a résztvevőknek. A diktatúrák kiszámíthatatlanságára vall, hogy az olyan sorok, mint a seggbe lőtt miniszter, vagy a pi-pi-pincsit a lakájnak, hogy juthattak át a szűrőn.
Aztán "Az orgia", a talányos karneváli seregletével, ahol minden a korábbi érték ellenkezőjére fordul, ahol Hobo szavalása alatt Tibusz is nagyot megy - véget vet a vadászatok megszokott ívének. Kis tabló a nagy tablón belül, mint egy zenébe átírt Bosch-végítélet, amibe Pilinszky Apokrifje is organikusan belesimul. Nehéz róla írni! Ahányszor hallom lehúz magával s agyoncsap és mindig kicsit mást is mond – nem csoda, hisz kevés olyan dalt ismerek, ahol ennyi kép és szereplő ilyen költői módon sűrűsödik hat percbe.
"A bolond levele a kisfiúnak" – 12 sorban Hobo ars poéticája és élete egy szívszorító lírai dalba sűrítve. Irigylem érte. Az autentikus tömörítés a legnagyobbak sajátja. Íme:
Utóirat: külön öröm, hogy a Vadászat nem futotta be azt a pályát, amit
az azonos időben és közegben fogant, tematikai hasonlóságokkal agyonvert
István, a király. Sokan szerették, kedvelték, de megmaradt rétegzenének, egy
értő közeg ládika mélyén őrzött amulettjének. És ez azóta is így maradt…
Utravalóul álljanak itt Hobo látnoki sorai:
"Lassan lépked a fűben
A vak zenészek kara.
Monjátok emberek,
Ez már Európa?"