KORN - Untouchables (2002) - Kategória: életmű csúcspontja

Igazán fajsúlyos zenékbe relatíve későn, 20 éves koromban sikerült belezuhannom – köszönhetően a tanárnak, aki a mayeros sítáborban két metalfej szobájába osztott be. A tőlük megismert Amorphis-Gorefest split CD alapján adtam egy esélyt a finnek Elegy albumának, mely aztán máig CD-gyűjteményem becstelen darabjaként díszeleg! A korong még együtt forgott nálam a Babylon Zoo kommersz pop-rock katyvaszával, melyet gyorsan kiűzött a lejátszóból. Történt mindez '96 tavaszán. Új időszámítás kezdődött.

Nem telt el két hónap s már járattam a "szakirodalmat", értsd Metal Hammert (copyright by Laki Balázs) és délutánjaim tekintélyes részét a megboldogult Music Dome CD-áruházban múlattam, belefülelve minden lehetséges súlyba ott. Sehol nem volt még Kazaa, Soulseek, DC++, ha ezek a nevek mondanak Neked valamit, nyájas olvasó, a rádióban játszott zenéken túl ismerkedésre – "szaktárs"© cimbora híján, kiterjedt haveri kör nélkül – ez volt az egyetlen mód. Akkor már több mint egy éve kijött az első Korn. Az érdeklődés apróbb hullámai terjedtek csak odaát és az Atlanti-óceán már Barbadosnál elnyelte mind. Én viszont azonnal lecsaptam a dóm egyszem példányára. Elég volt ránézni a beteg albumborítóra, s megismerkedni az első Blind c. számmal. Rongyosra lett hallgatva az anyag… lakókörnyezetem pedig rendesen kiidegelve.

Miért is?!

A hangzás miatt. Tudom, tudom, ők sem találták fel a spanyol viaszt, csak egyedi módon mixelték hatásaikat, de ha ma felrakod a kortárs death metal felvételeket, fasorban hervadnak el egymás után az egyes Korn mellett. S erről nem csak a kikevert ultramély gitársound tehetett, hanem a mázsáló lassúságra öntött pszicho-maszatolások, a kopogós dobhangzás, Fieldy Föld magjába hangolt bőgőjének szőnyegén tálalva.

Annak rendje és módja szerint befutottak, mellettem viszont el. A kettes Life is peachy-t még kazin beszereztem, aztán a 10 milliós példányszámú hármas-négyest egyszerűen kihagytam (később az Issues azért nagy kedvenccé vált). Nagy lett a felhajtás, sok a követő, szimpibb maradt a Deftones és a System Of A Down, a pontos okot nem tudom miért, de amikor 2002-ben jött az ötös sorlemez, rá sem ismertem a bandára. Az album kimagaslik veretes életművükből. Bár sokan nem értenének egyet velem, mégis, s elmondom miért.

Adott volt a stílusteremtő hangzás, a mikrofonnál egy humán hangszerrel. Egy operaénekes hangi adottságait a deklamáló pátoszba tökéletesíti át, Jonathan Davis ezernyi hangszínébe. Olyan, mint a zenebohóc – mindig "van másik!", számon belül is, mindig. Nem stúdiótrükk: menj el egy Korn koncertre! Jó páran mondják, vallják, hogy a Korn óta rockzenébe friss véráram nem került, én inkább azt mondom, a rockéneklés terén nincs új a Nap alatt.

Az Untouchables-ről ordít, hogy a Korn felnőtt. Az album magabiztosan hangszerelt, tisztában van a saját erényeivel, azt eltúlozza és túlhajtja, gondolok itt elsősorban arra, hogy a vaddisznó, alapvetően Black Sabbathban fogant lassú riffjeiket még lejjebb hangolták és az összehangzás titkos oltárán úgy szétfolyatták, hogy azokat hallgatva klasszikus nagyzenekarra asszociálsz. Az egész olyan, mintha Richard Wagner harangkondulásokat integrált volna operáiba. A szikár és súlyos alapokat ezzel a lemezzel kilőtték a sztratoszférába. Végtelenül muzikális, totális és full-hangerőt kíván!

Azonnal jön az egész cucc az arcodba: "Here to stay". Klipes nóta az önmarcangolásról, mikor a feszültség külső hatásokra apránként növekszik Benned, belső potmétered végül kiakad s kitörsz. Van bevezető riff mélyebb tónusban, mint az első tíz másodperc? Ez már az elefántok infrahang-tartománya. Menetelős-mázsálós-mondókázós szám egy telitalálat refrénnel, védjegyszerű Korn-középrésszel s ismételt kitöréssel.

A "Make believe" az erős jellemnek arról a felismeréséről dalol, hogy milyen meghatározóak életünkben azok, aki visszatartanak, letesznek, leírnak minket, s ahogy a hangulatunk ingadozik az életben a lélekerősító, vagy agyzsibbasztó hatásaik szerint, úgy utaztat az egész dal Davis gondolatai mentén. Itt jön szembe először, hogy a Korn zenéje jelentős részben popzenében fogant – kórusaik szokatlanok, egyediek, rendszeresen rányújtják a refrénre. A "Your life, I hate"-kezdetű leállásra a Lennon-McCartney duó is elégedetten csettintett volna.

A "Blame" definitív darálós-elszállós Korn-egyveleg, Davis jellegzetes prozódiáival. Ahogy tiszta hangzatait reszelősre keríti a "Tear me from your heart, tearing me apart" sorban, becsokiztat. A szám közepe full Type O Negative, ami nálam nagy piros pont. Tényleg nem követnek más szabályt, mint az első és utolsó számú művészit: légy önmagad, légy mindig hiteles!

Aztán a "Hollow life" egy akkora sláger, hogy azt képzelem, egy jobb világban ez folyik a csapból, erről írnak a lapok, hogy nem szeretem a Kornt, mert mindenhol ezt adják, fújok rá, mert annyira kommersz, ha a szomszédom is szereti, én már nem lehetek ilyen bensőséges viszonyban vele. Pedig csak 4 perc az ember megértés iránti szüntelen vágyáról. Arról, hogy mindannyiunk egy foglalat, ami várja a csatlakozást: "Where is God looking down? We don't know We fall in space".

A "Bottled up inside" sztereotip Korn, skizoid könyörgő sorokkal, régisulis hullámzó riffekbe úszó szélesívű kórusokkal, leállás helyetti betonozással és szaggatással a közepén, ahol Davis megcsillogtatja beatbox-tudását is.

A "Toughtless" egy náluk régi hagyományokra visszatekintő jellegzetes bosszúdal. Odamondogatós szövege a '80-as évek NYHC-szcénájára hajaz. Maga a szám egy direkt popdal – nem véletlenül klipesítették meg. Kibuggyan belőle, hogy Davis imádja a Duran Durant. Aztán az I've got my body, got my body back against the wall" ritmizálására jöhet a bólogató kutya a kalaptartókról.

A "Hating" fiatalos útkeresés – az ilyen számok fogják mindig frissen tartani zenéjüket, fognak rájuk találni újra meg újra a tinédzserek. Keresel, kutatsz, elveszettnek érzed magad, senki nem ért meg, jöhet bármi. A soraiba Davis beleénekli a beleit is, hitelességi-deficitet itt ne keress!

A "One more time" személyes kedvenc. Szövege az örök újrakezdésé – "caught in the corners of my mind, beginning over one more time!", elbuksz-talpra állsz, mert nem tehetsz mást. Zenéje tradícionális hard rock, a refrén harangzúgás-riffje elsöpör a 'csába mialatt az énekessel együtt üvöltöd a felszabadító sorokat.

És lehet tovább fokzoni, egy másik slágerrel, naturellement. "Alone I break" – csalódásainkat hiába temetjük, szembejönnek rendre, míg a felejtés pora rá nem hull, vagy valaki nem segít feldolgozni. A Miami Vice betétdalai közül sem lógott volna ki, annyira kifülled belőle egy délszaki metropolis, ahol hajnalban céltalanul tolod neki egy kabrióban, a sugárúton, miközben visszahangatalnul a levegőbe belesüvöltöd: "All alone I seem to brake". Ha valakinek eddig nem lett volna tiszta, legkésőbb itt ráébred, hogy a Korn a középkori végek dalait írja - a kitaszítottakét, az örök keresőkét, akiket akkor úgy címkéztek: az "érinthetelenek".

Az albumra jellemző maszatolós indítással operáló "Embrace" arcbamászó riffet rejti, tőlük szokatlan ritmizálással, szövegköpködéssel. Amorf módon szerkesztett szám, a refrén helyén verze van s tükrözve az egész a végén szintén. Talán ezt a dalt kedvelem legkevésbé az albumról.

A "Beat it upright" szövege számomra bohókás, mégis lecenzúrázták az államokban egyes példányokról. Szemérmetlen, oké, de ki veszi komolyan az olyan sorokat, hogy "Don't let up till my ass is bleeding", vagy az 'I'm gonna turn you inside out, upside down"? Zeneileg gyöngyszem – minduntalan megakasztott főriffje, fokozódó hangulata, ismételten beatboxszal kevert pszichotikus refrénje bevésődik örökre, ha meghallgatod.

A "Wake up hate" egy brutál indusztriáls techno szarvihar a katarktikus befejezés előtt – melyből van egyből kettő is az album végén. A banda akkori és a lemez megszületésének körülményeit ismerve talányos, hogy a kivételes tehetséggel megrajzolt dalcsokorra hogyan sikerülhetett két ilyen örökérvényű dalcsodát fűzni. Az "I'm hiding" a becsavarodás vékony jegén sétál, kapod a gyomrosokat majd a refrén belőlem-belőled üvölt, kínzóan siralmas és hiú vágyad megfeneklik, ez a törvény, nem kerülheted el. Nincs semmi túlbonyolítva itt, pőre mondanivaló és megarefrén.

Aztán a "No one's there", melyet mostanában koncerteken is elővesznek, a szívfacsarás non-plus ultrája. "You and me we have no faces, Soon our lives will be erased, Do you think they will remember? Or will we just be replaced?" Van egy olyan érzésem, hogy Davis ezeket a sorokat végső búcsúnak szánta, annyira átjön rajt' az elmúlásba való kénytelen beletörődés. Az énekes hangja sírásra görbül, hallod benne a könnyeket. Ez a dal is szimpla szerkezetű, ugyanúgy operál mint az előző, egyenes ívű bombasztikussá fokozás és végső lecsengés.

Az együttes később a közelében sem járt ezeknek a szféráknak. Az albumeladásaik eddigre már visszaestek, de én jólesően nyugtázom, hogy a korábbi hype farvizén négymillió háztartásba díszelgett be ennyi sepiába hajló veszélyes arcú gyerek. Ők, a páriák, az érinthetelenek, a meg nem értett tömegember. Mert ez az album végig az ő fájdalmukat üvölti.

Az album 14 dalt tartalmaz. Csak úgy mondom. Ez Beatles, nem Rolling Stones.