PLATON KARATAEV - Partért Kiáltó (2022) Kategória: aktualitás

Aki egyszerre közelít ésszel és érzéssel a zenéhez, majd hagyja, hogy az összeálló kép keltette katarzis leuralja, az ritkán talál e belső indíttatásához magyar alapanyagot. Két kezemen meg tudom számolni azokat a honi albumokat, amikre így rezonálok (Nehéz az út, Bummm!, Gammapolis, Vadászat, Bartók album, Ékszerelmére, Shallow and profound, Rengeteg). Az új magyar anyagokhoz alapból másként közelítek - nem a várható csalódás, hanem a próbálkozásaim kikristályosította nem létező elvárásaim miatt. Ezért volt kisebbfajta meglepetés, amikor beleborultam a 'Partért kiáltó'-ba. Tévedhetetlen volt a tünet: nem csak nem tudtam más zenét hallgatni, hanem kitöltötte hétköznapi tudatomat is és szakadt drogosként csak azon járt az eszem, mikor tudnám ismét meghallgatni.

Hazafelé utazva kértem meg fiamat, hogy shazamozza már ki, mi szól a rádióban. Vezetés közben nem tapogatjuk a telefonunkat! Emlékszem akkori kettős meglepetésemre: jé, az autóban a Petőfi szól, jé, hozzám szól onnan egy dal. A címadó szám végét kaptuk el: ezért a mondatért jöttem, ezért az emberért. Akár égi jel, akár vak szerencse volt, kezdeti ismerkedés után gyorsan jött a szerelem.

Beleásva a zenekar múltjába további érdekességek sejlenek elő. Eladdig angol nyelven adtak elő folkos beütésű, finom szövésű akusztikus hangulatokat, szerelmes dalokat. Az 'Ocean' című szám tematikája, és 'Wolf Throats' című szám hangzása vonalán aztán súlyos döntéseket hoztak. Anyanyelvükre váltással a koanokra jellemző sürített gondolatiságot oltottak a szövegekbe, szélesre tárták a filozófia kapuját, a rockos visszhangosítás (delay-tekerő) és Bradák Soma gördülő tamokra alapozott kimért dobolása pedig már egy végtelen térbe kitágított rituálé jellegét kölcsönözte a zenének. Szeretem kombináció. Altamira és Lascaux barlangjaiban hallgatjuk a varázsló kántálását. A háttérben a törzs tagjai dobognak lábaikkal és ütemesen tapsolnak. Az albummal hirtelen harmincezer évet távolodunk az időben.

Enyhén tovább bontogatva a megkezdett szálakat, az én fülemben a zene a nagy amerikai posztrock-zenekarok (Neurosis, Isis, Godspeed You! Black Emperor, etc.) farvizén megalkotott pszichedelikus rockká cseng össze, mely stílus kevés honi képviselőinek egyikére (Félperc, Képzelt Város, Törzs) sem emlékeztet még nyomokban sem. Ez a zene is utaztat, de teljesen másképp. Posztrock ha repülőn szállsz, a Platon Karataev tutajon csorog le az Amazonas felső folyásán. A konceptuális - a víz motívuma köré épített - jelleg szintén ritka a stílusban s ez az Isis örökérvényű klasszikusával, a Panopticon albummal rokonítja (fogok írni róla!). Nem ismerem a srácok dalszerzői módszereit, viszont erősen gyanítom, hogy a dallamok, a zenék a szövegek ihlette hangulaton születtek, annyira szuggesztívek és lebilincselőek, és bár tiszta és páros rímek sorjáznak végig, azok nem tűnnek keresettnek, kierőltetettnek. Az album szándékoltan beszél képekben, az archaikus szimbólumok médiumain keresztül, finoman egymásra tapasztja és szabad asszociációs ihlet forrásává teszi őket.

Csak befelé

"Minden középpont és semmi sem az

A gondolat tövis, a szó nem vigasz"

Ringató basszusfutam, ereszkedő gitár, lebegő szintetizátor, tértölelő kórusok. Mikor a 'homo' 'sapiens', azaz a gondolkodó ember az éjszakai égboltra tekint és rádöbben saját jelentéktelenségére és arra, hogy a sors különös fintora, hogy ő ennek kontrasztját felfoghatja, egyáltalán valaki felfoghatja, akkor vagy beleőrülünk, vagy magunkba szállunk és a "befelé vezető kiutat" választjuk. Jó, ha ekkor tudatában vagyunk annak, hogy ittlétünk, a lentlétünk csak átmeneti, szempillantásnyi idő: "ki születik már úton van innen el". A refrén alatt – ha náluk egyáltalán lehet refrénről beszélni – felgyorsul s totálissá válik a dal ereszkedő témája, majd lecsengésként kiválik a bevezető szintihang. Ha a világmindenség a téma, akkor ez csak a világűr tágulását bizonyító kozmikus háttérsugárzás hangja lehet. Vagy nem.

Vízből van

"Vízből van a túlsó part

Kar után kart hiába csapok"

A megkezdett úton járunk tovább, a végtelent interiorizáljuk. A Hold nem az égen, hanem bennünk táncol, a Nap árnyéka nem testünkről vetül, hanem bennünk sötétlik. Elmerülünk, Sebestyén hangja és a szolid akusztika álomszerű vágyat kelt a boldog beletörődés iránt. Az album nem először lebegtet s nem utoljára. Vízbe fúlunk, de ez a víz a természeti népek tudása, archaikus bölcsessége.

Tágul

"elmém egy hangyaboly

kisgyermek vizet önt belé"

Kedvenc gitárfutamom alá háttérszintik, samplerek kúsznak be, majd Soma málházós 2/4-ére teremti rá a zenekar ismét ugyanazt az igéző és felemelő hangulatot, amitől oly egyedi ez az album: a feloldódás vágyának felébresztése és átélése. Sebestyén kitartott hangja adekvát formanyelve az ősi bölcsességet árasztó soroknak, amiből a refrént választottam ugyan, de választhattam volna akármelyik sorpárt. A dallal a misztikus sorokat lételméleti utalások kezdik átszőni és a vég itt is katartikusba hajló muzikális kiáradással szemlélteti az ősi eksztatikus tudást. Az ereszkedő dallamokról nem előszőr jut eszembe az Opeth középső korszaka és Damnation albuma.

Partért kiáltó

"De te maradj, ha idáig eljöttél

Siet, ki gyorsabb az erdőnél"

Ugyanúgy ringat, mint az első szám. A hangszereket a delejező hangulat aláfestésre korlátozza, a meg-megakadó törzsi dobolást diszkréten a háttérbe keverték, a szakaszvégeken visszhangzó cinekkel. A dal repetitív jellege a mondanivalót még hangsúlyosabban kiemeli. A vízmotívum eluralja a dalt. A kórusokat ismét a térbe visszhangosítják szét. Rövidke megállapításaimmal dadogok csak, hiszen amiről szól a szöveg, nehezen kifejezhető tartomány. Érdektelen beletörődésnek tűnő sorok rejtik az első diszkrét segélykiáltásokat: az ablakok sem befelé, sem kifelé nem nyílnak, úgyis elmerülünk, ha épp velem vagy, maradhatsz, de bármit tennél értem, értelmetlen, sorsunknak vagyunk alávetve, ez rideg bizonyosság – "nem az eső, csak a tenger dadog".

Tűz mellé

"a láng felé kinyújtott tenyér

fényt tapint az éj ütőerén"

A zene tovább csupaszodik, miközben az ekho-gombot még jobban megtekerik. Dobok csak mutatóban – az emberiség tábortüze mellett szívverésünk lelassul. E tűz asszociációkat kelt – bennem épp a szellem lángjáét, amely felé törekszünk, kiropog belőle pár ismeretszikra, fénye megindít, ám mivel múló és megfoghatatlan, a tudásszerzés korlátaira is figyelmeztet. Az album első felének köre, íve lecseng az album központi dalcsodája előtt.

Most magamba

"most minden egyenes görbe lett

de látom már hogy vonalakat írtam kör helyett"

Remélem a szerzők nem olvassák soraimat, de úgy vélem, ilyen dalt egy együttes egyszer ír pályafutása alatt. A szám a megelőző szám legszebb pernyemadara. Sok szerelmes dalt szeretek, amiben a kifejezőerő túlcsordul, de mióta ezt hallottam, ez a non plus ultra. A lemez teljes zenei eszköztára összegződik benne – akusztikus bevezető, Balla Gergely patyolattiszta énekhangja, katarktikus középrész és lecsengés, megvilágosító utolsó két sor, mely után fájdalmasan felsóhajtasz – az összhatás érzékisége juttat a csúcsra.

Fagyott csontok

"fagyott csontok az égen a csillagok

fagyott csontokban dermedt vér én vagyok"

Közjáték. A 'Tűz mellé' párdala. Biofizika.

Lassú madár

"nézd, ahogy hull a levél aztán földet talál

ez is csak sejthalál"

Az elmúlás elégikus adagioja, az eddigre már megszokott számvégi crescendoval. A csillagok is kihunytak, fényük emlékeztet egykorvolt nagyságukra, a nagyság egykorvoltságára. Nevünket vízre írjuk, az évszakok megtestesülve múlnak, minden átalakul, az állandóság tévképzet, pantha rei. Sebestyén szenvtelen hangtónusa, nyúlós éneke bágyadtan beletörődő hatással érzékelteti mindezt, majd amikor az enyészet természetiről a személyes síkra ér már nyíltabbá teszi a magas hangközöket, fájdalmasabbá. A szám önkívületbe lüktet, "lesz a mostból lassan a rég volt már".

Elmerül

"a lélek önmagába les

a végtelen dadogni kezd"

A dal fenomenológiai értekezésnek is elmenne. A jelenséget nem lehet a látszattal azonosítani. Megismerésünk előtt nem a magyarázatra szoruló anyagi világ tornyosul, hanem annak látszata. Ezt az ellentmondást objektív kutatással feloldani nem lehet. A hangsúly a szubjektumon, az egyénen van: "mit találsz a szavakon túl? hol nyelvharang már nem kondul." Ha eddig a Vágtázó Halottkémek hatása búvópatakként csordogált az albumom, itt szárba szökkent. Zenei hatásban úgy, mint a szövegben is. Tipikus VHK témák, mint káosz-rend, szembenézés ősi valónkkal, kérdés-felelet elcsúszása, mind itt cirkulálnak.

Rajokban száll

"hallgatlak, ha van mit, azt

szótlanul üzend"

A megállapodást a természet csodálata, nyugodt magunkba fogadása kínálja. A csendet magasztalni csak ilyen finoman és diszkréten lehet, ahogy Gergelyék teszik e dallal. Ismét számvégi fokozással kötünk át az utolsó, panteisztikus bölcseletet árasztó megnyugvásba:

Lombkoronaszint

"kérded, hol van Isten?

a lombkoronaszinten"

Méltó lezárása a műnek. A hangközök megritkulnak, a zene szellőssé válik, a kétszólamú kánon meghittséget hoz környezetbe, testbe, a megismerés koncentrikus köreibe. Isten belénk költözött. Csak másodszor hangzik el az 'Isten' szó, holott zsigereinkben érezzük, hogy az album végig róla szól. Az ökumenikus abszolút entitásról, amely Eggyé, érthetővé varázsolja körülöttünk a jelenségek káoszát.