BACH ESETE VIVALDIVAL - a kreatív eltulajdonítás
Antonio Vivaldi – h-moll hegedűverseny Op.3 RV 580 és J. S. Bach – a-moll csembalóverseny BWV1065 (átirat)
Két témát fogok boncolgatni. A barokk zene és az emberiség összegződő tudásának csodája, avagy hol van a határa az eredeti műnek és a feldolgozásnak.
Vivaldi L'estro armonico ciklusa, melyet 1711-ben publikáltak Amszterdamban, 12 versenyművet rejt. Rövid történelmi kitekintés: miközben idehaza a török háborúk, a szabadságharc és az 1708. évi nagy pestisjárvány következményeinek kínjait nyögtük, Nyugat-Európában egy velencei művész darabjainak partitúrája születési helyétől 1300 kilométerre jelenhetett meg egy szűk és értő közeg számára. Nem vagyok kutató, sem mélyreható ismerője a kora-újkor zenéjének, a merítésem értelemszerűen csekély: hallgattam Frescobaldit, Lullit, Corellit, Buxtehudét, Purcellt, a két Scarlattit. Az opera – a kor jellegzetes műfaja – nem zsánerem. Olyan füllel közelítettem darabjaikhoz, hogy rezonálok-e rá, szólnak-e hozzám itt és most, hiszen a technikáikban, a zeneszerkesztési elveikben, harmóniáikban gyökerezik a ma zenéje is, a zenei formák megalkotására ekkor került sor. Az első ilyen darab furcsamód nagyon korai: Monteverdi Vesperása a Bologságos Szűzhöz. Az évszám: 1610, a hely: Velence. Ritkán teszem fel, de akkor megadom a módját: nyugalom, szeparáció. Mindig megteszi a hatását: az áhitat garantált, mely – már tudom jól – abból ered, hogy több mint négyszáz éve húsvérember írt egy művet, amely fennmaradt, eljutott hozzám és átélem. Integetés a régmúltból. Ez a valódi időutazás!
A következő állomás Vivaldi s a XVIII. század eleje. Tiniként nekem is a 'Négy évszak' jött szembe először, melyről egy remek német felvételt őrzök gyűjteményemben. Gyorsan játsszák, felpörgetve, modern felfogásban, ahogy szeretem. Másik becsípődésem: barokk zene billentyűs hangszere a csembaló. Ha zongorán adják elő a darabot, azonnal szkippelem. Hitelességi tényező az eszközben – ki kell sütnöm ezt az agyamból!
Vivaldi zenéje egyesíti a szívet az ésszel. A muzsika parnasszusán születnek ilyen darabok. A csúcsa ennek Bach, a legnagyobb zeneszerző, kit e sárteke pörgetett magán valaha. Rétegzett kinyilatkoztatások – csak a hallgatón múlik, mely hatásának enged. Utaztatod magad a kiváltott érzelmek hullámain, belefeledkezel, vagy kiélesített szellemmel figyelsz feszülten, értelmezel, kockát csinálsz a gömbből. Amikor a kettő együtt jön feléd, azt hívják katarzisnak.
Az eredeti Vivaldi darab a barokk zene szűken vett kivonata. A korból fennmaradt muzsikák valamennyi megkapó jegye sűrűsödik össze benne, hogy ősrobbanáskémt az arcodba csapjon. Majdhogynem összefoglaló mű. Pattogó, tekergőző dallamok, érzelmi dallamtenger tetején nyargaló futamcirádák, az alaptémák szétvariálása, szólamok rétegzett tonalitása, fokozás-lecsengés és számomra hihetetlen dallamérzék. Utóbbit keresem minden muzsikában, amit csak hallgatok.
Vivaldi volt a szóló hegedűversenyek csúcsa, hiába merült feledésbe a neve jó kétszáz évre, rájöttünk ismét. Bach ugyanez csembalón. Több Vivaldi versenyművet áthangszerelt csembalóra, ahogy a múlt ködéből most előcibáltat is. Nem fogta vissza magát – megőrizte az alapokat, dúsított-egyszerűsített, aztán csavart egyet rajta és a h-mollt a-mollba transzponálta. Valószínűleg egyszerű dolga volt, hiszen megvoltak az emberei mind a négy szólamra: jómaga és három fia. Bachot legtöbben egyházi zenéjéért szeretik, óratóriumaiért, miséiért, kantátákért. Kevesen tudják, hogy az érett Bach a korszellem farvizén az 1730-as években az akkor divatba jött kávéházak számára ontott versenyműveket, szviteket, komponálva és előadva is azokat kedves kis családjával. Kántor úr kikapcsolódásként megírta a kor bulizenéit.
Ösztönös zenei bravúr négy "egysoros", egyhangzatú hangszert négy "kétsorosra", 8 kézre átírni, monológból dialógot, egyneműből totálist alkotni. Bach kezében a kellemes dallamok elkezdenek húzni, szánkázni, Vivaldinál gyönyörködsz, Bachnál feloldódsz. Ha első (második?, harmadik?) hallgatásra nem lenne ez egyértelmű, hallgasd meg az első tétel zárását – Vivaldi finomkodó dallamai Bachnál egymást keresztezve kirobbannak, majd a zene hirtelen ellágyul, s Bach elszór egy olyan dallamot, amire más szerző egy egész darabot felfűzne, de ő csak egy variált ismétlést enged számára, hogy az eredeti témával lezárja a tételt. Weltklasse!
A középső tételben a bevezetés nyúlós dallamait Bach finoman átdíszítette, hogy aztán a nyáreleji permetező esőt idéző versengő csembalófutamok tekergőzzenek rád. Egy fa tövében vagy s gyönyörködsz a megidézett természeti jelenségben. Az esőcseppek zongoráznak a tócsákban, permetfüggöny varázsol mindent homályossá, a rothadó föld szaga meglengeti orrlebenyeidet s eltűntél, elpárologtál. Bár ez a tétel a leghűbb az eredetihez, mégis, a csembalók a tört akkordokat teljesen átlényegítik. Hangszerelés! Sok zenész vallja: ezen áll, vagy bukik egy darab kifejező ereje.
Az utolsó tétel az életvidámság summája. A közepén Bach megelőlegezi a modern zenét, fragmentált dallamokat, foszlányokat szúrkál csembalószőnyegre, hogy később egyesítse s visszavezesse azokat a főtémához, majd az ismételt bontogatós részek alatt a pattogásfolyó óriási folyammá duzzad, összeolvad a vezérdallammal, hogy a zárásban deltaként kiszélesedve beleömlessze így kiteljesedett önnönmagát az óceánba. Bach egyedül fiatalon, Hamburgban látta a tengert (az öreg Buxtehudéhoz ment tanulni) – mély nyomot hagyhatott benne.
Amikor a tökéletest zseniálissá fokozzák. Ez rövid rezümém.
De vajon eredetit alkotott-e Bach. Hozott anyagból dolgozott, ez nem vitás. Tudom, neki ujjgyakorlat volt, mégis felmerül a biztos gondolat: 100-ból 99 ember/zenész/zeneszerző áhitattal közelít kiemelkedő darabokhoz, az az egy, ő továbbgondolja-csiszolja. Neki ez ihlet-, nem (csak) gyönyörforrás. Bolygó hollandiként formálja folyton a benne zúgó dallamokat s amikor másét hallja, azt is magába csatornázza. Ilyenek a jó átiratok, régiesen szólva, vagy feldolgozások, maiasan.
Vajon melyiket hallgatom szívesebben? Bachét, nem vitás. Vivaldi a szép nő, Bach a nő, aki ezt tudja is magáról, felveszi a legszebb ruháját, diszkrét és tűpontos sminket ken fel s rád villantja mosolyát. A plágium nem attól plágium, hogy "lopunk" valakitől, hanem hogy azt nem értelmezzük a magunk számára, egyszerűen nincs meg bennünk hozzá a csinosítás ösztöne, vagy tehetsége, esetleg mindkettő.
Minden ismeret, tudás hozott anyagra épül, a talapzat, melyre rárétegzik széles, hosszú és mély, s mindegyik irányban ködbe vész. Az eredetiség mindig kétes portéka! Hiszen ki tudja Vivaldi honnan csente dallamait?! Lehet egyik árvalány kórusnövendék dúdolta a Pio Ospedale della Pietàban, vagy egy forráskritika tárgyává már nem tehető elveszett-elfoszlott régi dallamot gondolt tovább, korabeli népzenékre nem is gondolva. A történelem is csalfa szűrő, ritkán árulja el, miért pont a régmúlt fennmaradt darabkáját őrzi meg.
Őseink, háromszáz, hatszáz, többezer éve ugyanazt érezték és gondolták, mint mi, ugyanaz okozott nekik örömet, bánatot. Egy bizonyos szemszögből minden csak cirkulál. Eszközei vagyunk egy DNS-folyamnak, mely a muzikális gyönyör programját is átcsatornázza rajtunk. Hallgassátok! Élvezzétek! Éljétek át csodálatosságunkat, éljétek meg jelentéktelenségünket!